" Most megpróbálom leírni, hogy mit érzek. Ez nem egyszerű, mivel hát.. fogalmazzuk úgy, hogy te sosem könnytetted meg a dolgom.  Valójában.. nem is tudom én sem hogy hogy kellene viszonyulnom hozzád. Félek. Rettegek legbelül, csak ezt magamnak  sem vallom be. Rettegek hogy eltűnsz az életemből. Örökre.  Fájdalmas visszagondolnom azokra a meseszép pillanatokra, ami után mindig valami rossz jött. Fájdalmas, mert hiányzik az az érzés, amit akkor éreztem, amikor veled voltam. Ha csak néztem azt a csokibarna szemed, vagy csak adtam a nyakadra egy puszit.Tudom, hogy ez a döntés helyes volt, lényegében. Viszont van egy rész, amivel nem értek egyet. Kegyetlen mód eltolni magadtól mindent, azért, hogy egy másiknak örömet szerezz.. te magad rokkansz bele.. hosszú távon sem működőképes dolog, és annak még inkább a Z. ember látja kárát, akiért te megtetted ezt. Valójában azt sem értettem hogy mit miért mondtál, ha azok szerinted hazug szavak. Valóra akarom váltani minden álmot, amit velem álmodtál. Azt hogy legyen egy kislányunk, azt, hogy boldogok együnk . Együtt. Azt az álmot is valóra akarom váltani, amiről nem rég számoltál be.. csak arra nem leszek képes.  Egyik percben tudom hogy szeretsz, a másikban azt hogy utálsz.. a harmadikban hogy semmit sem jelentett neked.. és van egy ami a legrosszabb az összes közül...amikor attól félek hogy megbánsz mindent. Ha ezt olvasod- amire nem sok esélyt látok.. tudd..csak az bűn, amit a szíved is megbán.. "